Bocsárdi László Caligula rendezése a Craiovai Nemzeti Színházban Albert Camus híres darabjának esszenciális olvasatát nyújtja. A tükrökkel elárasztott játéktérben a fehér ruhás szereplők egy látszólag ártatlan közegben vannak, pedig ez a tér a szabadságvesztés szorongató atmoszféráját és az egyeduralkodó megvetését megsokszorozva sugallja.
Caius Caligula a rá jellemző erőszakossággal maga vezényli le ezt a kísérletet, egyszerre az őrült zsarnok, az ápoló és az ápolt, akinek elege van az őt körülvevő emberek szemforgatásától. Csupán néhány szereplő, Helicon, a szertartásmester és a melankólikus és tehetetlen szolgája Scipio, Caesonia a szerető-ügynök és Cherea költő-filozófus képviselnek egyfajta normalitást, az utóbbi az, aki ellenáll az elhatalmaskodó császári őrület karneváljának és végül a bukáshoz vezető összeesküvés kezdeményezője.
Caligula őrülete ebben a darabban teljesen logikus, sőt vonzó módon kerül bemutatásra és ez adja az előadás kulcsát és tétjét. A szeretett nő és húg, Drusilla elvesztése Caligulát átdobja az emberi lélek árnyoldalára, egy olyan dosztojevszkiji alakká válik, aki számára a transzcendencia hiánya a végtelen lehetőségek tárházát nyitja meg. Az orgiák és az alárendeltek nyers kegyetlensége, akik vakon követik az elborult elme megnyilvánulását, és tetteit, aki számára már csak a gyilkosság és a művészet az egyetlen érdemleges tevékenység – az egész egy végsőkig kifeszített határon történő sarabande, amelyet a tirannus akaratának alávetett kamarilla játszik.
A határok, a kirobbanó hübrisz eme darabjában valakinek fizetni kell. Caligula a végsőkig és teljes mértékben felvállalja életét és halálát, az őrület az egyik legcinikusabb elgondolás mentén igazolást nyer.
Zenei bravúr: Beethoven és Rachmaninov 3. zongoraversenyével tér vissza Balog József, aki főnixmadárként, betegségéből újjászületve varázsolja hatalmas ünneppé a Danubia szezonzáróját a Zeneakadémián.
Mi, a XXI. század vadászai, akik az alávetettségből a szabadságba kívánunk eljutni, a Szarvasénekben egyfajta mitikus emlékezetet idézünk fel. Keressük a földi átváltozások, történetek égi mását, hogy végül mint szomjazók beléphessünk saját szent terünkbe. Ahhoz, hogy áthaladhassunk a jelképes hídon, el kell hagynunk a régit: a szülői házat, a kedvest, a népet, hogy megszelídítve annak tanúságait, újjá teremthessük a szokott sémákat, és újjászülessünk magunk is.
Hírek
