“Egy generáció dilemmái a színpadon – ritmusból és szenvedélyből szőve.”
Lábas Viki énekes-dalszerző, hat éves kora óta áll színpadon különböző formációkkal, az elmúlt 11 évben zenekarral járta az országot. Lételeme a művészi önkifejezés. A jelenben él, és szeret olyan pillanatokat teremteni, amelyek felszabadítják az őt körülvevők érzéseit.
A „Szerelem, óh!” az Oscar-jelölt szerző legkedveltebb színpadi műve. A néha abszurdba hajló, szatirikus bohózat hallatlanul szórakoztató, játékosan gondolkodtató.
Szerelem. Örökzöld téma. El nem fogyó kérdések, válaszok végtelen variációi…
A társas-játékban a közönség is aktív részesévé válhat párkapcsolatainkról szóló forgatókönyvek alakulásának. Szokásos zsákutcák kelnek életre, és az improvizációs jelenetek segítségével, görbetükrön keresztül sírva-nevetve láthatunk rá önmagunkra.
Célunk: közösen alkotva, játszva, nevetve, szórakozva tanulni magunkat, egymást.
,,Majd én megcsinálom.” „Nem gond, belefér.” „Á, megy ez segítség nélkül is.” „Szóra sem érdemes.” – jó szándékból indulunk, aztán valahol észrevétlenül félremegy a dolog. A belső monológ pedig elkezd egyre inkább így hangzani: „Észre sem veszik, hogy ezt is megcsináltam. Ráadásul egymagam!”
Kiderül, hogy csak elkelt volna a segítség, vagy legalább egy köszönöm. Mert a jótett helyébe vártunk ám valamit, csak épp nem mondtuk ki. És itt jön a nagy kérdés: áldozatot hoztunk, vagy szépen, csendben feláldoztuk önmagunkat?
Mindnyájan függők vagyunk – legyen az társ, pénz, szerencsejáték vagy épp valamilyen káros szenvedély. Szücs Zoltán saját élményein keresztül mutatja meg a pusztító függőség hatásait, de nem szomorú önvallomást ír: nevetéssel oldja a fájdalmat, és velünk is megláttatja gyarlóságainkat.