”A ház lakói mind jóravaló, becsületes, barátságos emberek, akik szeretik a békességet, és a kandírozott narancshéj darabkákat Karola néni mákosrétesében…”
A történet:
Egy fiatal, finom nő érkezik egy Isten háta mögötti helyre. Menekül valaki, vagy valami elől. A fejére kitűzött vérdíj ellenében a munkáját ajánlja fel. Azt mondják csupa jóravaló, becsületes ember lakik itt...
A film:
„Meghallgattam Kocsma Jenny dalát Bertolt Brecht és Kurt Weill Koldusoperájából. Csodálatos volt, és van benne egy bosszú-téma, amely nagyon tetszett nekem. A filmnek egy izolált helyen kellett játszódnia, mivel Kocsma Jenny története egy elszigetelt városban játszódik. Úgy döntöttem, hogy Dogville-t a Sziklás hegységbe helyezem, mivel ha az ember sosem járt ott, fantasztikusan hangzik a neve, hiszen melyik hegy nem sziklás? Vagy ez azt jelenti, hogy ez a hegység különösen sziklás? A név pont úgy hangzik, mintha tündérmeséből lépett volna elő. Aztán azt is elhatároztam, hogy a gazdasági válság idejére teszem a történetet, mivel szerintem az biztosíthatná a megfelelő atmoszférát. (…)
Bizonyos fokig inspirált Bertolt Brecht nagyon egyszerű, szinte lecsupaszított színháza. Az én elméletem szerint nagyon gyorsan el lehet felejteni, hogy a filmben nincsenek igazi házak... Ez teszi lehetővé, hogy kitaláljunk egyvárost, de ami még fontosabb, hogy az emberekre fókuszáljunk." (Lars von Trier – dogville.hu)
A szöveg:
„Nem csak színészi, hanem írói aggyal is gondolkodtunk. Németországban a filmből már csináltak előadást, aminek a szövegét mi is megkaptuk, de csak elenyésző részét használtuk fel. A dialógusokat főként mi alakítottuk ki a próbák során.” (Szorcsik Kriszta – szinhaz.net)
Az előadás:
„…van egy hülye közösség, akik azt gondolják magukról, hogy valami összetartja őket, de semmi más nem tartja őket össze, mint az önzőség, az aljasság meg a gyávaság. Amibe megérkezik egy Hófehérkeszerű őrangyal, egy házi tündér, akinek ezek feneketlen önzőségükben meg elégedetlenségükben lezabálják a csontjáról a húst. Lars von Trier megcsinált egy ilyen sztorit, de megadta azt a menedéket, hogy száz évvel ezelőtt játszódik, a világ másik végén. Én ezt nem akarom megadni, itt és most fog játszódni.”
(Anger Zsolt – origo.hu)
Kritikák az előbemutatóról:
„A lehető leghamarabb lépjünk túl azon, hogy Lars von Trier filmje, a Dogville színház-e filmen, és a színházi verzió film-e a színpadon. Lépjünk túl a Dogma-iskola sajátosságainak ismertetésén, a brechtiánizmus mibenlétének és hatásának taglalásán, továbbá az elmélkedésen az illusztrációról mint az ábrázolás eszközéről. Esztétikán, műfajelméleten, a miből mi lett részletein szőrözni, amikor több száz között tétje van egy előadásnak, a tökvakarás tipikus esete lenne. Szép hagyomány ez: jellemzően nem kívánjuk, hogy a színháznak tétje legyen, de ha van, jellemzően nem vesszük észre. A Dogville a Bárkában az évad egyik legfontosabb eseménye. Noha csak előbemutató. (…) Nagyon jó a társulat, minden szereplő tudja, hogy csupa katalizált figurát játszik, akikből az önkéntes áldozat Angelika a legrosszabbat - valódi énjüket - hozza ki. A lelket imitáló gombatenyésztőből (Kardos Róbert) a sunyi állatot, és így tovább, mindenki elemzést érdemelne, noha nem mindenkinek adatik - s ez fölróható - a fedett és a valódi karakter kettéválását megvilágító jelenet. (A hars zenék ezt pótolják néha, a Lencsi baba-féle gügye pop és Dvořák közé feszítve íveket.) A csúcson - inkább a mélyponton - Dévai Balázs a videodokumentátor Farkas Tamásként remekül adagolja az álszolidaritás önáltató hazugságát a morális pózára büszke (és valódiságáról néha még önmagát is meggyőző) gyáva értelmiségibe. A pólus másik felén a remeklő Szorcsik Krisztina a szelídség és alázatosság ikonikus mintaképe, aki ugyanilyen halkan - modellszerűen - megy át bosszúálló angyalba, egyetlen fölvilágosító dialóg után. Ebben Blaskó Péter tökéletes partner: az ördögi „nagy ember" (másképpen: gengszter) mint ihletett filozófiai tanítómester jelenik meg. Az előadás végi vérfürdő metaforikusan szükségszerű. Dogville lakói saját bűneiket akarták áthárítani másra, amivel kiérdemelték a megsemmisítő ítéletet. Az ítéletnek a nézőben kell megszületnie, a színház - a metafizika helye - csak hozzásegít. Talán nem kellene, de a rendező az utolsó pillanatban megkönyörül, túlélőt küld az együgyű leány (Fóti Zsófia) személyében, s Trier szójátékával - Godwill - isteni akaratnak tulajdonítja a föloldozást.” (Koltai Tamás – Élet és Irodalom)
„Persze, szeretnénk hinni, hogy körülöttünk nem Dogville van, és mi nem egy vagyunk Dogville lakói közül. Hihetünk-e ebben akkor, amikor azt látjuk, hogy a színészek által megjelenített figurák egytől egyig ismerőseink. (…): a hátrányos helyzetű fiatal pár (Fóti Zsófia és Kálid Artúr), a bizalmatlan öreglány és a mulya unokahúga (Margitai Ági és Varga Anikó), a komor gombatermesztő szaki és szabadelvűségébe hülyült felesége (Kardos Róbert és Spolarics Andrea), az jámbor, aszexuális férj és az erőszakos, leszbikus feleség (Gados Béla és Varjú Olga), a végtelenül laza apuka és tehetetlen szalonforradalmár fia (Mucsi Zoltán és Dévai Balázs), a világtalanságát tagadó morózus vak (Ilyés Róbert), valamint az életre képtelen fiatalok (Réti Adrienn, Telekes Péter, Szabó Gábor, Kovács Ádám) – valamennyi figura teljesen testreszabott, nem lóg ki sehonnan, betagozódott részei mindennapjainknak. A színészi játék mindannyiuk esetében – a maga időnkénti túlzásaival együtt – végig arányos, pontos és igazi csapatmunka (ami a Bárkában nem szokatlan, szerencsére); a jellemzésben Fekete Kata alapos karakterismeretről tanúskodó jelmezei segítenek. Blaskó Péter kiemelkedően súlyos apafigurája nagyformátumú alakítás, Blaskó a maga nyugalmával és eleganciájával a vibráló feszültséget fojtogatóvá képes tenni. S igazán heroikus mutatvány a valóban angyali Angelika: Szorcsik Kriszta végtelenül tiszta, megalkuvástól mentes tűrése, a megalázó, tűrhetetlen megpróbáltatások ellenére is hegyi patak tisztaságú figura, és ehhez képest az előadás lezárása egészen káprázatos munka.” (Ugrai István – szinhazajanlo.hu)
Hírek
