Prológus (az apákról és a meséről)
Valahol, egy már üressé vált, vagy egy még
üres téren összeverődik néhány fiatal. Színészek, de a kezdés
pillanatában mégsem azok, hanem egyszerűen fiúk és lányok, akik csak úgy
összejöttek egy kis semmittevésre, láblógatásra. Egyikük – talán a
majdani Mirkó –, akit egy előző napi otthoni veszekedés nyomaszt, a
többieket kérdezgeti az apjukkal való viszonyukról. A kezdeti
legyintgetések, kit érdekel! vállrándítások után kiderül, hogy mégis
csak az apakérdés az élet legfontosabb kérdése, hogy apánk becsül-e vagy
hülyének tart minket, meghatározza egész sorsunk alakulását.
Néhány történet – például
egyikük pár mondata arról, hogy tíz éve nem mer megkérdezni valamit az
apjától – a gyerekkorban hallott mesét, a Mirkó királyfit juttatja az
eszükbe. Emlékeznek is, meg nem is, így hát fel kell frissíteni az
emlékeket, mesélni kell, feleleveníteni, eljátszani, néha egymás szavába
vágva, egymástól átvéve a mese fonalát és a játék kellékeit. Ha
narrátorra van szükség, más és más szerepbe bújnak felváltva, ráérés
szerint, hogy néhány mondattal meséljenek múltról vagy hetekkel, évekkel
előbbre vigyék a cselekményt.
Első jelenet (hogyan kérdezzük az apákat)
A Fehér király moccanatlan áll, egyik szeme
résnyire duzzadt, bedagadt a sok sírástól, ebből a szeméből most is
patakokban folyik a könnye, míg a másik kerekre nyíltan, virgoncan,
vidáman tekintget.
Cserfes szolgácska – most ő a
narrátor – surran el mellette, felnéz rá, majmolja a királyt, kuncog és
sápítozik: Még mindig, csak mindig sír meg nevet a király! Évek óta!
Hogy nem unja! Vajon miért? Senki sem tudja.
A három királyfi is a királyt
fürkészi a távolból, és meghozzák a súlyos döntést, hogy ők teszik fel
apjuknak a kérdést, mi az oka annak, hogy egyik szeme sír, a másik meg
nevet. A legidősebb már megy is, bátorságot erőltet magára, de ahogy a
király ráförmed, hogy mit háborgatja, mi a fészkes fenét akar tőle, úgy
elszalad, hogy a testvérei csak néznek utána.
A középső királyfi, bátorságban
felülmúlja fivérét, ő bizony megkérdezi királyapjától, amit annyira
tudni szeretnének, de az a valami, amit a király feléje hajít, – a
királyi lábbeli – már csak a háta közepét éri.
A legkisebb királyfi, a mi
Mirkónk röptében elkapja annak a lábbelinek a párját, viszi az apjának, s
miközben a királyi könnyek a nyakába csurognak, felhúzza az apja bal
lábára. Ámul a király, hogy a nyavalyásnak hitt három fia közül egyben
mégiscsak folydogál valami az ő véréből is, és elárulja a titkot:
Az egyik szemem miattatok, a
fiaim miatt sír. Nincs bennetek spiritusz, nincs bennetek hatalomvágy,
csak úgy lézengtek jobbra, balra! Ha meghalok, jaj, szétzüllesztitek az
országomat, mert a ti fejetekre nem való korona, inkább a kezetekbe
plajbász meg irka. Azzal meg, tudjuk vagy ezer éve, kormányozni nem
lehet a népet.
Elárulja Mirkónak nevető szeme titkát is a király:
Vitéz pajtásomra gondolok, aki a
Selyemréten lakik, s azt ígérte nekem, hogy ha minden ellenségét
legyőzte, hozzám jön lakni, ne egymagamban éljem le utolsó éveimet.
Csakhogy az ő ellensége szapora népség, ha százat leöl, ezer támad a
helyébe.
S Mirkó már indulna is a Selyemrétre ellenséget aprítani.
Második jelenet (a testvérféltékenységről és az apai lenézésről)
Na azt már nem, állja Mirkó útját két
fivére, és rohannak mindketten a királyhoz az elsőbbségért. Az
elsőbbségért ugyan miben? Ha figyelnének arra a síró szemre, nyugton
maradnának.
A törvény az törvény, várjon a
sorára a legkisebbik! Nem tehet mást a király sem, útjára engedi
legidősebb fiát, pedig nem bízik a sikerében, meg sem öleli. Hiába áll
ott az a fiú ölelésre széttárt karral, atyai áldást remélve. Csak áll és
áll.
Harmadik jelenet (a kudarcokról)
Egy öregasszony – a narrátor most ő –
meséli tovább a fivérek történetét, hogyan akadtak el rézhídnál,
ezüsthídnál időben és térben jócskán messzire a vágyott Selyemréttől, s
hogyan kullogtak haza egymás után egy-egy réz- és ezüstpalló darabot a
hónuk alá csapva, hogy mentsék, ami még menthető, bizonygassák apjuk
előtt, hogy ők is valakik, szeretetre érdemesek, hiszen próbálkoztak, s
valameddig ők is eljutottak.
Egy könnyet morzsol el a
szemében az asszony, ahogy a félrehajított pallódarabkákat felmutatja, s
esküdözik, hogy a harmadik fiúnak, annak a Mirkónak, ha a tulajdon
szülőapja nem, hát ő fog segíteni.
Negyedik jelenet (a csodás segítőkről, akik körülöttünk vannak, csak tudni kell róluk)
Indulásra kész Mirkó egy pompás aranyszőrű
paripán, amikor az öregasszony az útját állja egy spárgán vezetett
nyomorult gebével és cserét ajánl a királyfinak. Kacag a királyfi,
gúnyosan nyihog az aranyszőrű paripa. De a gebe szava beléjük fojtja a
nevetést:
Ha el akarsz jutni a Selyemrétre először is hozz egy vödör parazsat, igencsak megéheztem.
Tessék, fiam!, nyújtja máris a
vödör parazsat a királyfi kezébe az öregasszony. Tudtam én, hogy enni
kér a jószág a nagy út előtt, mondja, s kuncogva figyeli Mirkó ámulását:
No ha zab helyett, parazsat eszik, lehet akármilyen nyamvadt, hiszem, hogy ő visz el arra a selymes rétre.
A parázsevéstől táltossá
változó csikónak akad még néhány követelése: a király ötven évvel
ezelőtt használt kardját, karabélyát, nyergét és kantárját kéri, de a
király csak széttárja a karját: Ötven éves kard, nyereg! Ő bizony nem
tudja hol lehet. A padláson, a pajtában, a kocsiszínben? Aki él és mozog
szerte-széjjel szalad keresni. Már tornyosulnak kardok, karabélyok,
nyergek és kantárok a táltos lovacska előtt, de neki egy sem jó, csak
rázogatja a fejét. Végül egy különös helyről (falból vagy padló alatti
rejtekből előhoz az öregasszony egy rozsdás kardot, berozsdált,
használhatatlan karabélyt, penész lepte nyerget és kantárt. A táltos
lovacska csak rájuk prüszköl és minden újjávarázsolódik, smaragd és
gyémánt fénnyel csillog.
Mirkóék elindulnak, kíván lovasnak és lovának sok szerencsét a házbéli nép.
A király gyanakodva nézi az
öregasszonyt: Mondd csak, ismerlek én téged? S az öregasszony feleli:
Épp ötven éve. Majd mielőtt a király tovább faggatná, faképnél
hagyja.
Ötödik jelenet (a repülés mámoráról és a szédülésről)
A táltos lovacska hátán a felhők között a
gondolatnál is sebesebben halad úti célja felé Mirkó királyfi. A
népmesében mielőtt Mirkóék a Selyemrétre megérkeznének, látható a
rézhíd, az ezüsthíd, az aranyhíd és végig kell menniük az üveghegy
keskenyke üvegösvényén, le kell küzdeniük az orkán erejű szelet, s át
kell hatolniuk a „vastag” sötétségen. A kalandsorozat alatt elhangzó
szövegek elsősorban a majdani díszlettervtől, technikai megoldásoktól
függenek, de fontos, hogy a szövegekben szó essen a mámor és a félelem
váltakozásáról, hogy Mirkó hol élvezi ezt az emberfeletti szárnyalást,
hol beleborzong a veszélyességébe.
Hatodik jelenet (a sikertelenség dühéről)
A Selyemréten Mirkó és apjának öreg barátja
alig ölelik meg egymást, már jön is az ellenség százszámra. Győzik ők
ketten, azt gondolják, de néhány gonoszt nem sikerül nyomban kardélre
hányniuk, elmenekülnek, s ők ketten a nyomukba erednek. Az öreg lemarad
az úton, és hiába kiáltja Mirkó után tanácsait, a királyfi – mint akinek
eszét vette az ellenség üldözése – meg sem hallja. Dühét csak fokozza,
hogy váratlanul eltűnnek előle az üldözöttek, és ahogy ezen őrjöng, úgy
lova véknyába vágja sarkát, hogy a táltos csikó akkorát ugrik, hogy
megnyílik alatta a föld, pontosabban: egy földbe vájt csapóajtó.
Hetedik jelenet (a kompromisszumról)
A föld bugyrába, magába a pokolba zuhan le
Mirkó táltos csikójával azon a csapóajtón, s rálel az „ördöngős
szülére”, aki ontja magából – egyre csak szüli és szüli – az ellenséget.
Felfogja Mirkó, hogy azt a szülő „szülét” kell legyőznie, de hiába
kaszabolja, veti őt parázsra, újra és újra életre kel. Végül az ördöngős
fehérnépnek is elege lesz az örökös meghalásból és feltámadásból, és
alkut ajánl: négy patkóra való gyémánt patkószeget ad az életéért, annak
még hasznát veszi az a pokolra pottyant táltos csikó, s ígéri, az utat
is megmutatja kifelé.
Higgyen vagy ne higgyen ilyen
elvetemült lénynek? Nagy gond ez Mirkónak, de hát mit tehetne, éljen
odalent örökké a pokolban? Így végül a lova biztatására a gyémánt
patkószegekért és a rejtett ajtó felfedéséért meghagyja az ördöngős
asszony életét. (Ha a mesében nem is, a darabban majd kész
esküvés-litánia is elhangzik arról, hogy annak az ellenségszülésnek is
örökre vége.)
Felkíséri a földfelszínre
Mirkót az ördöngős fehérnép, s hogy Mirkó lovával eliramodik, néhány
mondatban mint aki ellát üveghegyeken túlra, át sötétségen, égi
ragyogáson – varázslatos egy narrátor! – elmeséli, elénekli hogyan
érkezett vissza apjához Mirkó annak öreg barátjával.
Nyolcadik jelenet (az apai elismerés milyenségéről)
Kiürült borosüvegek és lerágott
karajcsontok között a Fehér király és öreg barátja agyba-főbe dicsérik
Mirkót, s fokozásban eljutnak odáig, hogy visszájára fordítják minden
dicséretük egyetlen mondattal: No de a Kutyafejűt még ő sem győzi le!
Nem ám! Koccint a két öreg erre a nagy egyetértésre. S mire újra
töltenének Mirkó már a táltosát faggatja, hogy járt-e már a kutyafejű
országában, mert hogy indulnának abban a minutában. Legszívesebben a
fülét-farkát behúzná a táltos, úgy mondja el, hogy ötven évvel ezelőtt
éppen hogy csak ép bőrrel megúszták ő meg a Fehér király azt a
látogatást a kutyafejű tatároknál. Talán jobb lenne maradni, kérleli a
gazdáját, s alig ismerni rá a hangjára, úgy elszállt belőle a táltosi
elszántság.
Mirkónak csak egy dolog jár az
eszében: a bizonyítás, hogy bátorságban, ügyességben, vitézségben –
bármiben és mindenben – felülmúlhatja tulajdon apját. Meg kell
verekednie azzal a Kutyafejűvel, különben az apja soha ki nem mondja
azt, amit ő, a fia, annyira vágyik hallani: Különb vagy nálam, édes
fiam.
Kilencedik jelenet (a szerelemről és annak erejéről)
Megérkezik Mirkó a táltosával a Kutyafejű
palotájához, és ott – egyetlen rá pillantásával – egy pillanat alatt
beleszerelmesedik a szép fogolyba, a Fekete király lányába. S miközben
táltosa nyakát simogatja, a fülébe is súgja: Bánnám is én, tartson
gyávának az apám, csak ez a lány, ez szeressen halálomig.
Óvná a lány Mirkó királyfit –
hiszen ő is, akárcsak az a másik, a leggyorsabban a legmélyebb
szerelembe esik – küldené őt messzire a Kutyafejű halált hozó
buzogányától, de hogy Mirkó makacskodik, biztatja, hogy legalább igya ki
fenékig a Kutyafejű boros butykosát.
Majd még részegen dülöngélek,
amikor az a Kutyafejű hazaérkezik! Azt már nem!, gondolja Mirkó, és
ajkát jól összepréseli, hogy a feléje nyújtott italból egy csöpp se
menjen le a torkán. De az a lányka tudja, hogy mit beszél, könyörög,
térdepel, esküdözik, szerelmet – s még annál is többet – ígér, és végül
sikerrel jár. Hála a szerelmes makacsságnak, ha nem is egykönnyen, végül
csak legyőzi Mirkó a hazaérkező, buzogányhajító Kutyafejű rémet.
Mielőtt indulnának vissza
szerelembe esve, édeskettesben megülve a táltost, siratni kezdi a
lányka azt a sok földi jót, gyémántpalotát, gyémánt ezt azt, amit
fogsága alatt az a Kutyafejű köréje hordott. Szerencsére a táltos csikó –
nehogy már Mirkón kívül mást is cipelnie kelljen!– elárul egy
varázstitkot, amelynek hála királylányka, gyémántpalota, gyémántez-az
aprócska gombolyaggá válik.
Tizedik jelenet (az apai hümmögés mibenlétéről)
A Fehér király és öreg barátja – ki tudja
hanyadik stampedlit ürítik – csak hümmögnek és hümmögnek Mirkó
elbeszélésén. Dehogy hiszik, hogy legyőzte volna azt a Kutyafejűt,
amelyikkel ők ketten sem bírtak anno húsz évesen!
Mirkó – ha most az apja apja
lenne – nem állná meg, alaposan felképelné: Érzéketlen tuskó! Hogy tehet
ilyet! Ölelés helyett csak hümmöget!
Lova böki oldalba és a fülébe súgja, hogy mire vár, zsebében a bizonyíték, vágja hozzájuk!
Ahogy a gombolyag
kigombolyodik, és ott áll a lányka gyémántruhában, gyémántpalotában,
végre elhangzik az olyannyira áhított mondat.
Különb vagy nálam, édes fiam!, mondja a király és közjegyzőért, papért szalaszt.
Lesz még királyság-áttestálás,
esküvő – mert így szokás. A narrátor szerep most a Táltosé, és ő beszél,
beszél, mint aki a jövőbe lát.
Epilógus
A népmese meséjének ugyan vége, de a
fiatalok, akik előadták, még felteszik – joggal! – a kérdést: Vajon mi
lesz a két fivérrel?
Talán erre is felelni kellene. Felelnek majd ők maguk.
Litvai Nelli
Hírek
Jegyvásárlás
