45 éves vagyok, színész. Úgy mondják, ez az a kor, amikor egy komédiás pályája csúcsára ér, tudásban, tapasztalatban egyaránt. Ekkor ébred fel, az összegzés, leltár készítésének igénye.
A „majomtőr kifejezéssel" Robert M. Pirsig: A zen, és a motorkerékpár ápolás művészete című könyvében találkoztam, és rádöbbentem, ennek az „eszköznek" a működése pontosan leképezi mindazt, ami életem során előrevitt és gátolt.
Hosszú, egyéves munka előzte meg portréjátékom színpadra vitelét. Nagy segítségemre volt Kassák Lajos és Csontváry Kosztka Tivadar, akikkel ugyan nem találkozhattam, de szellemi jó barátaimnak, példaképeimnek tartok. Így hát potréjátékom valójában hármas életrajzi mű, remélem tisztelettel veszik, ha odafönt „fény-kocsijaikon" száguldozva megállnak egy pillanatra.
Külön köszönetet szeretnék mondani: Cseh Juditnak, Tana Kovács Áginak, Kulcsár Vikinek, Wittek Bélának, Vida Zolinak, Jánosnak, Fabók Endrének és persze szüleimnek és húgomnak valamint a Szkéné Színháznak és a Fügének.
Az előadás mindazoknak szól, akiknek valaha játszottam, akik tapsoltak, és akik nem, mert ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy megmutassam mindazt, amit megtanultam, és amivel még adós maradtam.
Jobb hallgatni, félrenézni, továbbmenni... És csak csendben sírni. Főleg ha nő vagy! Ez a túlélési stratégia működött a kilencvenes években a csallóközi kisvárosban, Dunaszerdahelyen, ahol borzalmas bűncselekmények tették elviselhetetlenné a hétköznapokat. Húsz évvel később Durica Katarina megtörte a csendet, és beszéltetni kezdte azokat a nőket, akik annyi éven át hallgattak, pedig tanúk voltak, tanúk és áldozatok.
Egy olasz tengerparti kastélyban minden adott a tökéletes nyaraláshoz – amíg egy véletlenül kihallgatott szenvedélyes éjszakai jelenet mindent fel nem…
Hírek
Jegyvásárlás
