Jól tudjuk, hogy a rock, a popzene koncertjei alkalmat adnak közösen kinyilvánított együttérzésre,
előadók és közönség érzelmi találkozására. Ismerjük a fiatalok lelkesedését ezekért az alkalmakért.
A klasszikus zene előadóit is, befogadóit is megzavarná, és a közös hallgatást lehetetlenné tenné
az előadással egyidejű hangadás, tapsolás, felállás, együttmozgás.
Illik csöndben várni a megszólaló hangot. A záróhang elhangzása után illik tapsolni, akár dobogni
is, kiabálni is.
Mi tapsolás helyett kendőt lengetünk, így a taps hangja, ami a zenei hangoktól lényegében,
minőségében, rezgésének fizikai valóságában különbözik, a hangzás emlékképeit nem rombolja.
A kendő lengetése viszont puha susogás, ami átvisz az egyik tételből a másikba.
A koncert utáni tolongásban, a művész-szoba feszítettségében nincs alkalom őszinte, szívből jövő
beszélgetésre, egyéni megnyilvánulásra is alig. Ott csak közhely mondható, röviden, hiszen mögötted sokan várakoznak. Az előadótól sem várható, hogy szívből jövő szavakat találjon vendégeinek, amikor éppen előadta a szívből jövő tartalmát a színpadon.
Ezért mi a gyerekekkel körülálljuk az előadónkat és énekelünk neki, amit tudunk és szeretünk: népdalokat, kánonokat.
Mindenkinek külön énekelünk. Énekünk csak neki szól, személyére sugárzott szeretettel, megbecsüléssel, értékeléssel, bizalommal.
(Kokas Klára: Újdonságos koncert gyerekekkel című írása alapján)
Hírek
