Greg Haines (UK), Carlos Cipa (GER)

Carlos Cipa egy esős októberi nap játszott esti mesébe illő romantikus zongoraszólót, Greg Haines pedig nemrég megalapított The Alvaret Ensemble nevű formációjával ejtett minket ámulatba. Mindkét fiatalember az Európa-szinten is épp ereje teljében lévő modern classical irányzat csoportját erősíti olyan előadók mellett, mint Nils Frahm, Ólafur Arnalds, Fabrizio Paterlini vagy A Winged Victory for the Sullen.

Carlos Cipa tavaly nyáron debütált a Denovali kiadónál The Monarch and the Viceroy című egészestés zongoraszólójával. A rendkívül pozitív kritikai fogadtatáson túl a srác pillanatok alatt elnyerte a közönség – többek között a budapesti közönség – szimpátiáját is. Stílusa kerüli az elvontabb kísérletezgetést, helyette hagyományőrző, hol barokkosan örvénylő, hol klasszikusan szép hangzásvilág mentén fűzi egymásra egyszerre törékeny és erőteljes dallamait. Cipát hallgatni olyan, mint mesét olvasni a gyerekeknek, a naplementében vacsorázni, vagy a holdfényben sétálni: zavartalan, bensőséges élmény.

Miután Carlos Cipa kellőképp ellazított minket az egész napos hajsza után, és mi is megittuk az első pohár bort, következhet Greg Haines, aki májusban megjelenő új lemezét, a Where We Were-t fogja bemutatni.
Ha van olyan zeneszerző a jelenlegi modern classical szcénán, akire igazán illik az „epic” jelző, Haines az. Nagyszabású zenei gondolkodásmódja és gazdag hangszeres repertoárja megfontolt, ám annál feltartóztathatatlanabb magabiztossággal halad a katarzis felé, ahol is minden hangszer egyszerre süvít, élen a vonósokkal.
Eddig erről az oldaláról ismertük Hainest. Legutóbbi projektje, az Alvaret Ensemble már át-menet: a grandiózus témák mellett felértékelődtek a csendek és az experimentális megoldások. Közelgő lemeze pedig újabb mérföldkövet jelent az életműben. Égbe törő hegedűk és csellók helyett preparált zongora és analóg szintetizátorok tolmácsolják az ifjú zenész továbbra is felfokozott temperamentumát. A hosszan úszó, bódító ambient loopok helyét a repetitív, gyakran Philip Glasst és Steve Reich-et idéző minimalizmus veszi át, mely kiegészül napjaink lenyűgöző technikai korlátlanságával, a legkülönfélébb torzító effektekkel és egyéb titkos finomságokkal. Haines azonban Haines marad: zenéjének elsöprő erejű érzelemvilága most sem hazudtolja meg önmagát, és más módon ugyan, de a katarzis ezúttal sem maradhat el.