„Amíg ez a megpróbáltatás tart, lehet-e hozzá tollal érni? Viszont amíg tart, lehet-e egyébről írni? – fogalmazott a világháborús darabról és annak aktualitásáról a Nyugat kritikusa Ignotus, Kosztolányi pedig azt írta A fehér felhőről: „csitító morfium a fájdalomra”. Molnár, a vérbeli hírlapíró-tudósító megírta újságokba, amit látott, és Molnár, a vérbeli színházi szerző, megírta színpadra is, amit gondolt és érzett.
Az első világháború kitörésének 100. évfordulója jó alkalom arra, hogy ezt az elfeledett kincset, Molnár Ferenc „ismeretlen” művét újralássuk a Nemzeti színpadán. Vidnyánszky Attila és alkotótársai emléket állítanak a mű színrevitelével, és a felejtés ellen is tesznek. Az előadásban résztvevő színinövendékek saját családjuk emlékeit, történeteit, legendáit is felkutatták, előkerültek régi levelek, naplók, amelyek – ha csak egy-egy mondat erejéig, egy-egy motívumként is – a produkció részévé válnak.
Kiderült, hogy a múltnak mélységes kútjából még előbányászhatók a családi emlékek a 20. század első nagy iszonyatából, az első világháborúból… A fehér felhő, amely a Nemzetiben készül, generációk találkozása: leendő színészek, fiatal és a középgenerációhoz tartozó művészek és a szakma idősebb nagy alakjai – mint például Béres Ilona – együtt játszanak Molnár Ferenc álomdarabjában.
Történik 1915-ben. Valahol Galíciában. Magyar huszárok éjszakáznak sorsukra várva. Az elkövetkező ellenséges támadás a legsötétebb forgatókönyv szerint zajlik. Otthon asszonyaik virrasztanak nagy gonddal megírt leveleik fölött, melyek közül néhány még életben talál egy-egy katonát. A többi asszony már csak a férj halálhírét kapja válaszul, aki a lövészárkok mocskában, idegen földön, lerongyolódva, ki tudja miféle hatalmakért harcolva pusztult el. A gyerekek elindulnak felfele, a falu határában lévő hegyre, ahol – így képzelik – apjuk, a mindenkori közlegény, tizedes, hadnagy vár rájuk... a fehér felhőn.
Hírek
