L. van Beethoven: A-dúr csellószonáta, op. 69
Beethoven harmadik csellószonátája 1807 és 1808 között keletkezett, egy rendkívül termékeny alkotói időszakban. A mű jelentős fordulatot képvisel a cselló–zongora műfajában: a két hangszer itt már egyenrangú partnerként van jelen, nem kísérő és szólista viszonyában.
A szonáta háromtételes, önálló lassú tételt nem tartalmaz. A zenei anyag világos formákba rendeződik, a karakter alapvetően derűs és mozgékony. Bár a keletkezés idején Beethoven már hallásproblémákkal küzdött, a darab hangvételében nem a drámai feszültség, hanem az előremutató, kiegyensúlyozott gondolkodás dominál.
J. S. Bach: 3. brandenburgi verseny, BWV 1048
A harmadik brandenburgi verseny Bach hat concerto grossóból álló sorozatának egyik legkülönösebb darabja. A hangszer-összeállítás – három hegedű, három brácsa és három cselló continuóval – szimmetrikus, ugyanakkor rendkívül rugalmas hangzást tesz lehetővé.
A szólista és a tutti szerepei nem különülnek el élesen: a zenei anyag folyamatos mozgásban van a szólamok között. A két gyors tételt elválasztó rövid, kétakkordos átvezetés hagyományosan improvizatív lehetőséget kínál. A mű Bach formai találékonyságának és hangszerelési érzékének egyik legtisztább példája.
L. van Beethoven – L. Tolsztoj: Kreutzer szonáta
Beethoven op. 47-es hegedű-zongora szonátája keletkezésekor rendkívüli technikai és kifejezésbeli igényeket támasztott az előadókkal szemben. A mű eredeti ajánlása George Bridgetowernek szólt, később azonban Rodolphe Kreutzer neve kapcsolódott hozzá, jóllehet ő maga soha nem játszotta el.
A szonáta hatása messze túlmutatott a hangversenyéleten. Lev Tolsztoj azonos című elbeszélésében a mű a szenvedély, a féltékenység és az erkölcsi összeomlás szimbólumává válik. A zene és az irodalom itt nem illusztrálja egymást, hanem párhuzamos értelmezési lehetőségeket kínál ugyanarra az emberi tapasztalatra.
Hírek
