Henrik Ibsen 1828-ban született Skinben. Patikusnak tanult, de hamar írni kezdett. Főleg színdarabokat. Új és új formákkal kísérletezett. A színpadot szószéknek, sőt ítélőszéknek tekintette. Radikálisan gondolkozott, a maga területén forradalmár volt. Vele kezdődött a modern dráma. Színházi tapasztalatokat szerzett a Bergeni Norvég Színház dramaturgjaként, később a Krisztiániai (ma Oslo) Norvég Színház művészeti vezetőjeként. 1864-ben nehezen kicsikart állami ösztöndíjjal Rómába utazott. 1890-ig külföldön élt.
A Brand (1866) és a Peer Gynt (1867) hozta meg számára az igazi sikert. De nem ült a babérjain. Az ezután született darabjait (A társadalom támaszai, Nóra, Kísértetek, A nép ellensége, A vadkacsa, Hedda Gabler, Solness építőmester, John Gabriel Borkmann, Ha mi, holtak feltámadunk stb.) szigorúbb formákba kényszerítette. A hőseivel is szigorú. Megértette, de nem bírta a hazugságot. 1900-ban enyhébb szélütés érte. 1906. május 23-án halt meg.
Alighogy Ibsen kiszabadult Norvégiából, megírta a Brandot. Letisztult, tökéletes, érett mű, mégis olyan, mintha egy fiatalember írta volna. Olyan tüzes, olyan kegyetlen és fájdalmas. De már majdnem negyven éves. „Hogy Brand éppen pap, az nem lényeges; a mindent vagy semmit követelés az élet minden más területén is fennáll, szerelemben, művészetben, stb. Brand én magam vagyok legkülönb pillanataimban…” – írta művéről Ibsen
Brand, Istent szolgálja, de nem a szelíd nagyapónak képzelt szeretet és megbocsátás istenét, hanem egy fiatal, erős, megalkuvást nem ismerő, kérlelhetetlenül szigorú istent. Ahhoz, hogy az emberek méltók legyenek az ő istenére, hogy az életük és a hitük ne két dolog legyen, ahhoz teljesen meg kellene változniuk. Szülőfalujában, ahol éhínség dúl, felkérik, legyen a papjuk. Brand nem követel többet az emberektől, mint saját magától, de az túl sok. Túl nehéz az élet. Híveit pofátlan hazugságokkal elfordítják tőle. A mindent vagy semmit jegyében élt. Ő mindent odaadott. És nem ért el semmit. Nem lehet hazugságok, megalkuvások nélkül élni? Valószínűleg nem.
De kell, hogy legyenek Brandok, akikhez mérhetjük magunkat. Zsótér Sándor nem az ismert és sokat játszott Ibsen-darabok közül választott egyet, hogy azt új értelmezésben vigye színre, hanem az életmű egyik fontos és nagyszerű drámáját, a Brandot, amelyet magyar színpadokon eddig még nem játszottak.