Műsor:
Georg Friedrich Händel: 1. (F-dúr, „Vízizene”) szvit, HWV 348
Georg Philipp Telemann: Vízizene („Hamburgi apály és dagály”), TWV 55:C3
Christoph Willibald Gluck: Don Juan, avagy a kőszobor lakomája – balettszvit, Wq 52
vezényel: Jordi Savall
A műsor a 18. század három egyéniségét és három zenei mérföldkövét mutatja be. Az est első felének főszereplője a víz. Händel művét a Temzén adták elő, Telemann darabja pedig Hamburg gazdagságának forrását, az Elbát magasztalja. A két tíztételes barokk szvitet Gluck balettzenéje követi – a jól ismert történet végén Don Juan megbűnhődik földi bűnei miatt. A természeti erőket felvonultató koncerttel Savall arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a környezeti válság ellenére közös erőfeszítéssel bolygónk még megmenthető.
A Vízizene a zenetörténet egyik legizgalmasabb koncertjéhez kapcsolódik. 1717-ben az uralkodó kegyeibe ki-be járó Händel gesztust kívánt tenni, amikor három szvitet komponált I. György tiszteletére. A darabokat a Temzén adták elő a királyéhoz közeli hajóról. Ha szorosan állt a két vízi jármű, a lágyabb airt vagy a menüetteket játszották, ha távol, az élénkebb tánctételeket. Az előadás óriási sikert aratott. Az első szvit ún. francia nyitánya egy nyújtott ritmusokban gazdag elegáns lassú és egy élénk gyors szakaszból épül fel. Az ezt követő tételek között találni fanfárszerű allegrót, staccatós adagiót, elegáns és robusztus menüettet, mindig más hangszerelésben feltűnő bourrée-t és a művet mollban lezáró andantét.
1723-ban nagyszabású eseménnyel ünnepelték a Hamburgi Admiralitás alapításának századik évfordulóját. Az ágyúlövésekkel és zászlóhadakkal színesített alkalomra a város legfontosabb szerzője, az élete folyamán több száz szvitet komponáló Telemann írt zenét. A kikötőváros tiszteletére a tenger került a mű középpontjába, minden hangulatával és szereplőjével. A víz különböző arcait bemutató nyitány után a tengerészek előtt jól ismert mitológiai alakoké a főszerep. Elsőként Thetisz tengeri nimfa jelenik meg alva (sarabande) és ébren (bourrée), majd a szerelmes Neptunus (loure), a najádok (gavotte), Tritón (harlequinade), valamint a szeleket uraló Aiolosz és Zephürosz elevenedik meg. A szvitet az árapályt és a kocsmában mulató tengerészeket ábrázoló tánctételek zárják.
Mindössze egy évvel a híres Orfeusz és Euridiké előtt Gluck megírta balettpantomimját, a Don Juant. Ahogy az opera műfajával is tette, a balettben is véghez vitte a maga reformját: az előadó technikai kvalitásai helyett a zene és a drámai cselekmény kapcsolatát helyezte mindenek fölé. Kidolgozott karakterek, mély érzelmek, fel nem cserélhető és ki nem hagyható tételek jellemzik történetmesélését. Műve hatással volt Mozart operáira is. A balett zenéjének harmadát kitevő szvitben a nyitány után kibontakozik Don Juan és a kormányzó története, amely a kárhozat zenéjébe torkollik. A pokol tüzét, a fúriák nyughatatlan táncát és a földrengést megelevenítő monumentális tétel után a történet harsona és trombita pianissimo játékával ér véget.
Hírek
