Régóta foglalkoztat, hogy kéne írni Csákányi Eszternek egy egyszemélyes darabot, de pontosabb, ha színházi estének mondom, nagyjából másfél órás előadásnak, melyben hét nő szólal meg az ő hangján, az ő testén, színészetén keresztül. Párhuzamos sorsmonológok, helyzetek, és mondatok mindenekelőtt, újak és régiek (a fenti munkacím például egy korábbi novellám címe, aminek hősnője e tervezett estének is fontos „szereplője” lesz).
E hét nő persze egy nő s az egy persze hét és több. Ami összeköti őket, az egyrészt a nyelv, másrészt a színésznő maga, s persze a nagyon egyszerű „hordozható” tér, ahol-amelyben megtörténnek. Amúgy ez egy presszó-kocsma-kávéház tere, egy elnyűtt zongora körüli kicsi tér székkel, asztallal, alkalom a beszédre, emlékidézésre, kitárulkozásra, és persze a játékra.
Megszólal a sikeres üzletasszony, a kézimunka-előrajzoló, a pecsenyesori pincérnő, a bárzenész, a villamoskalauznő és végül „maga” a színésznő — nem sorolom, az anyag, a nyers változat kész, persze még össze kell húzni elhangzó mondatokká, így nem tudhatom még pontosan, kik lesznek, kikké válnak, ha mint szerep megkapják mindhárom dimenziójukat. Tán ezért foglalkoztat ennyire, hogy megtudjam, Csákányin keresztül tudjam meg, kik is ők. Kik is vagyok én bennük?
„Túl sötét.”
„Micsoda posvány!”
„Csupa ronda emberről ír!”
„Ez a darab előadhatatlan, már a dialógusai miatt is.”
„Disznók vagytok ti mind, mondják a darabban, s ez találó ezekre az alakokra, de legfőképpen magára a szerzőre.”
„Én bizony nem szeretném, ha ez a Húber a sógorom lenne!”
„Hát írjon végre kellemesebb emberekről, az Istenért, hiszen ezek maga a förtelem...”
„Én csak és kizárólag az író kedvéért olvastam végig.”
„Én már azt se bántam volna, ha belelőnek a súgóba, oly mindegy az már ebben a pokolban...”
„Szörnyű munka!”
„Sivár, sivár.”
12 feledhetetlen este két nyáron át, 48 ezer önfeledten kacagó néző – és még koránt sincs vége!
Minden idők egyik legsikeresebb Szabadtéri-produkciója 2025-ben is visszatér ősbemutatója helyszínére, a Dóm téri színpadra!