Öt év alatt készült el ez a forradalmi művészről szóló, valaha készült legátfogóbb film. A festő saját, rejtélyes eltűnése előtti napon adott első kézből származó tanúvallomásával ez a film soha nem látott módon mutatja be Caravaggiót.
Az EXHIBITION ON SCREEN sorozat filmjében egy olyan tárlatra léphetnek be a nézők, amelynek köszönhetően Hieronymus Bosch művei a világ számos pontjáról visszatértek hollandiai szülővárosába.
A belépést kivételesen engedélyezzük rizs, gyertya, újság vagy vécépapír hiányában is. Sőt, még a Rocky Horror Show kultusza ápolóinak körében népszerű jelmezektől is eltekintünk. A film alapjául szolgáló musical már 1973-ban a színházban kultusszá vált. Paródiával van dolgunk, amely a sci-fi és horrorfilmekből táplálkozik.
200 évvel megnyitása és egy évszázaddal az első Van Gogh-művek megszerzése után a National Gallery az Egyesült Királyság eddigi legnagyobb Van Gogh-kiállításának ad otthont.
Egy éjszaka, három történet Memphisben. Három nézőpontból. Jim Jarmusch kitalált ehhez a filmhez egy végtelenül izgalmas történetmesélést. (Későbbi filmjeiben is gyakran választja a mesemondás szokatlan formáit.) Ráadásul ezt csak a második történetben leplezi le. Innen kezdve viszont másként nézzük a filmet. Gonosz egy trükk, mert arra késztet bennünket, hogy sokkal alaposabban figyeljünk a részletekre, az apró jelekre.
Martin Scorsese – Woody Allenhez hasonlóan – New York szenvedelmes szerelmese. Kétségtelen, hogy Scorsese nem ugyanazt a várost látja. Az ő városa piszkosabb, zaklatottabb, és kicsit több benne a bűn és a bűnöző. Scorsese otthonosan közlekedik Little Italyben, Alsó-Manhattanben. A New York, New York viszont világosan mutatja, hogy mindketten jazzrajongók.
Az Exhibition on Screen sorozat újabb évadát – a Buckingham-palota Queen’s Gallery kiállítótermében rendezett kiállítás alapján készült – Canaletto és a velencei művészet című filmmel nyitja, amely egy magával ragadó utazásra hív a híres velencei tájképfestő életébe és művészetébe. Senki sem tudta jobban megragadni Velence lényegét és varázsát, mint Giovanni Antonio Canal, akit Canalettóként ismerünk.
Bármennyire is szeretjük felfedezni a művészek széles spektrumát, mégis újra és újra visszatérünk a XIX. század végének rendkívül termékeny franciaországi időszakához: Monet, Renoir, Manet, Degas, Van Gogh, Matisse, Morisot, Cassatt, Whistler... és mindenekelőtt Paul Cézanne művészetéhez, akit Picasso egyszerűen csak mindannyiunk atyjának nevezett.
Mi a baj azzal, ha Steve Vai vagy Joe Satriani Beethovent vagy Paganinit játszik elektromos gitáron? (Vagy ha Perlman musicalt?) Crossover. Vagy valami más lenne?
Hírek
Jegyvásárlás
