Milyen zenét írt volna Mozart, ha megéri az idős kort, és nem harmincöt évesen hal meg? – hangzik a megválaszol(hat)atlan kérdés, de vannak akik úgy vélik, Mozart – a hétköznapi ember életének többszörös sebességével – leélt egy emberöltőt, zenéje legalábbis erről tanúskodik. Élete utolsó három évében olyan műveket vetett papírra, amelyek már önmagukban is teljes világokat, egy emberélet összefoglalását adják. Az Esz-dúr szimfónia még a mozarti mértékkel mérve is kimagasló csúcsként számontartott g-moll (K. 550), illetve C-dúr (K. 551) “Jupiter” szimfóniákkal egy időben, 1788 nyarán keletkezett. Tehát túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy Mozart legnagyobb szimfóniái közül való, de az említett másik két szimfónia az utókor kiszámíthatatlan szeszélye folytán népszerűbbé, ismertebbé vált. Utolsó alkotásához, a végül tanítványa által befejezett Requiemhez máig megfejtetlen legenda kapcsolódik a titokzatos, a zeneszerzőt a halálba hajszoló – egyes vélemények szerint megmérgező – megrendelővel kapcsolatban. A zenetörténet egyik leghíresebb gyászmiséje a teljesség erejével jeleníti meg a gyászt, a vigaszt, az emberi mulandóságot és az örökkévalóságot. Ahogyan a 20. század egyik nagy filozófusa, Émile Cioran fogalmazott: „Mozart Requiemje egy túlvilági lélegzet. Hogyan is hihetnénk egy ilyen zeneművet hallva, hogy a világegyetemnek nincs értelme? Kell, hogy legyen.”
Kovács János karmester
WOLFGANG AMADEUS MOZART:
C-moll adagio és fúga, K. 546
Esz-dúr szimfónia, K. 543
Requiem d-moll, K. 626
Zemlényi Eszter szoprán
Gál Erika alt
Horváth István tenor
Kovács István basszus
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Hírek
