Nem nagyon találni olyan embert, aki ne tudná, hogy ez a „Hyppolit”. Az 1931-es film klasszikus és örökzöld vígjáték, poénjait és dalait azok is tudják, akik esetleg nem sejtik, honnét idézik, dúdolják. Elhinné valaki is, hogy ennek a játékfilmnek a korabeli német verziója csúfosan megbukott? Vajon mi lehet az, ami a magyar néző számára működik benne?
A történet főszereplője Schneider Mátyás fuvarozó, aki egyik napról a másikra jómódú emberré válik. A könnyű élet élvezetét azonban megkeseríti, hogy úrhatnám felesége egy grófi lakájt szerződtet, mert nagypolgári életet akar élni. Megjelenik hát Hyppolit, ez a különös manipulátor, s vele együtt a titok…
Ebben az „álarcos” kavalkádban senki sem azonos önmagával: ki azért, mert kivagyisága nem engedi, ki azért, mert önérdekeit akarja érvényesíteni, ki meg azért, mert valódi arcát kell eltakarnia az érzelmei igazságáért. Egyedül Schneider az, aki ragaszkodik régi önmagához (emlékeznek: „akkor is hagymát eszem hagymával”). S miközben ki kellene nevetnünk őt, az uborkafára felkapaszkodott, bumburnyák kisembert, szabadságvágyának ez a bumfordi kifejeződése mégis szimpátiát ébreszt bennünk. Talán itt van a siker titka? Mi mindannyian ilyen félresikeredett szabadságharcosokként ismerünk magunkra benne?
A Soproni Petőfi Színház és a Pesti Magyar Színház koprodukciója