Emellett 16 lemezt jegyez, amelyből hatot Grammy-díjra is jelöltek. Villámkezű szólógitárosként virtuóz játéka kombinálja a fúziós rock dinamikáját a kifinomult jazz harmóniáival és hagyományos, gitárnyúzós blues játékával, így Sternben megvan a képesség, hogy bármilyen felállásban azonnal megjelenítse bálványai, Jimi Hendrix, Wes Montgomery, Jim Hall és Albert King szellemét.
1953. január 10-én született Bostonban, Washintonban nőtt fel, majd Bostonba visszatérve a Berklee College of Musicban tanult. Első áttörését 1976-ban, 23-évesen a Blood, Sweat & Tears-zel érte el, ezt követően az erőteljes fúziós zenét játszó Glass Menagerie nevű formációban játszott. 1981-ben részese lehetett Miles Davis visszatérésének a bostoni KIX night clubban, a koncertet a We Want Miles című élő albumon is megörökítették. A 80-as években játszott Miles Davis Man with the Hornon és Star People című albumán, turnézott Jaco Pastorius Word of Mouth Bandjével és koncertkörúton vett részt Miles csapatában.
Főszereplőként 1985-ben mutatkozott be a Neesh című albumon, egy évvel később pedig az Atlantic Recordsnál kiadott Upside Downside lemezen mutatta meg magát vezető zenészként. Az elkövetkező 20 évben lemez lemezt követett. Michael Brecker kvintettjével a Don't Try This At Home albumon közreműködött, közös zenélését David Sanbornnal a Live in Tokyo 1986 dokumentálta. 1988-ban jelent meg a Time In Place, 1989-ben a Jigsaw, 1991-ben pedig jött az Odds Or Evens. 1992-ben Stern csatlakozott Michael és Randy Breckerhez az újjáalakult Brecker Brothers Band tagjaként, szerepleve az év nagy sikerű Return of the Brecker Brothers lemezén. 1993: az Atlantic-kal kiadja saját, Standards (And Other Songs) albumát, amellyel elnyeri az év legjobb jazzgitárosa címet a Guitar Player magazin olvasói és kritikusai jóvoltából. Két nagy sikert hozott az 1994-es és az 1996-os év: Is What It Is, illetve Between The Lines – mindkettő Grammy-jelölést kapott. 1997-ben rögzítette a Give And Take-et, majd szabad feldolgozások következtek: Sonny Rollins: “Oleo,” John Coltrane: “Giant Steps,” Cole Porter: “I Love You” és Jimi Hendrix: “Who Knows”, és ezzel Stern elnyerte a legjobb jazzgitárosnak járó Orville W. Gibson Awardot. A 1999-es Play egy gitártalálkozó Bill Frisellel és John Scofielddel, 2001-ben pedig megjelenik énekes albuma, a Grammy-jelölt Voices Richard Bona, Arto Tuncboyaciyan és Elisabeth Kontomanou közreműködésével. 2004-es These Times című lemezén a basszista Richard Bona-val, a szaxofonista Kenny Garrett-tel és a bendzsós Bela Fleck-kel zenél.
2006-ban elkészítette a Who Let the Cats Out? Grammy-jelölést kapó albumot 2007-ben pedig a montreali Nemzetközi Jazzfesztiválon megkapta a Miles Davis Awardot, amelyet olyan nemzetközileg elismert jazz-zenészek számára alapítottak, akik munkásságukkal hozzájárultak a műfaj megújulásához.
A Yellowjackets-szel közös stúdiómunka eredménye a 2008-as Lifecycle, Grammyt nyerve a Legjobb Kortárs Jazzalbum kategóriában. Stern 2009-ben, föld körüli turnéjuk egyik állomásán rögzítette csapatával a New Morning: The Paris Concert című DVD-t, majd ugyanebben az évben tekintélyes DownBeat magazin Sternt felvette a 75 legnagyobb gitáros listájára, amely minden idők legnagyobbjait tartalmazta, megmutatva a széleskörű hatást, amelyet a gitár az 1920-as évek óta kifejtett a jazz-zenére.
Újabb Grammy-jelölt lemez, a Big Neighborhood következett, majd 2012-ben újabb díj - a Guitar Player magazin Certified Legend Award-ja – és újabb lemez, az All Over the Place, tehetségek hosszú sorát felvonultatva.
Legutóbbi lemezén, az Eclecticen (2014), Stern igazi gitárpárbajt vív a texasi hathúros bajnok Eric Johnsonnal egy őrületes összecsapásban, amely igazi csemegét jelent a gitárrajongóknak. És ahogy ezt a cím is sugallja, a két kortárs gitár hero tizenegy eredeti opuszban járja be a széles műfaji utat, közben a legendás blues-zal, a “Red House”-szal kifejezve szeretetüket Hendrix iránt.
Didier Lockwood
Didier Lockwoodot rendkívüli, egyedi hangzásáról ismerik a jazz világában, szerzőként és improvizációs előadóként egyaránt. A franciaországi Calais-ben született 1956-ban, hegedűművész édesapja plántálta belé a hangszer iránti szenvedélyt. A zeneakadémián végzett klasszikus tanulmányai végén fedezte fel magának az improvizációs műfaj nyújtotta szabadságot. 17 évesen a misztikus zenét játszó Magma együttes tagjaként a progresszív rock felé fordult. 21 éves volt, amikor érdeklődése középpontjába a jazz került, itt fedezte őt fel Stephane Grappelli.
2004-ben számos emlékezetes fellépéssel ünnepelte 30 éves pályafutását, amely alatt 30 albumot rögzített Európában és az Egyesült Államokban, és több mint 3000 koncertet adott világszerte a legelismertebb fesztiválokon. Noha számtalan irányzat hatott rá, Didier Lockwood mindvégig hű maradt a jazzhez. Erről tanúskodnak “Globe Trotter” című (Universal Jazz kiadó) albumának sokféle etnikumot megjelenítő színei. Ugyancsak 2004-ben megkapta a Maurice Yvain díjat (SACD) szimfonikus munkásságáért (hegedű- és zongorakoncertek, két opera és jó néhány dal, illetve zenekari mű). Szerzett filmzenét, írt kortárs táncdarabot, improvizáció iránti szenvedélyét pedig folyamatosan igyekszik továbbadni a Centre de Musiques Didier Lockwood zeneiskolában, amely a Párizs melletti Boulogne-Billancourt felsőoktatási központ részeként működik.
Mindezek mellett Didier 2005-ben, akkori barátnőjével, mára már volt feleségével, az operaénekes Caroline Casadesus-szel “Le Jazz Et La Diva” címmel létrehozott egy egyedi show-t, amely átívelte a teljes zenei horizontot a jazztől a klasszikus zenéig. A műsor olyan népszerűvé vált, hogy 2008-ban elindított egy második show-t, s végül mindkét darab egy lemezre került. Ugyanebben az évben Didier testvérével, Francisszal “Brothers” címmel készített egy elegáns, meghitt hangvételű albumot.
Miután sok évet végigturnézott Európában többek között olyan neves előadókkal, mint Mike Stern, Billy Cobham, John Abercrombie és Victor Bailey, megalakította a Didier Lockwood Groupot (DLG), amelynek tagjai Jean-Marie Ecay, Paco Sery és Linley Marthe.
2013-14-ben legendás utazó csapatával pedig már 40 éves pályafutását ünnepelte. A 4 évtized során megkapta a “Les Victoires de la Musique”, a “Le Django d’Or“, a “Le Prix de la Sacem et de l’Académie du Jazz”, a “Le Prix Django Reinhardt” díjakat, illetve a megtisztelő “Ordre des Arts et des Lettres” (a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendje) tiszti fokozatát, s végül magát a Francia Becsületrendet is.
Hírek
