Shakespeare örökbecsű remeke – a Rómeó és Júlia – megszámlálhatatlanul sok alkotót ihletett meg már eddig is, mert kimeríthetetlenül gazdag tematika, mindannyiunk legintimebb élettörténése – a szerelem – áll középpontjában.
Interpretációnk arra a tapasztalatra épül, hogy korunkban a világ adott rendje és a szerelem állapota között már nincs antagonisztikus ellentét, vagyis nem igaz az alaptétel: a szerelmek szükségképpen tragikusak, halálba visznek, csak a másvilágon lehet otthonuk. Az igazi feszültséget számunkra nem a szerelem életképessége jelenti, hanem a szeretethez való viszonya: ez az, melyre mind mai napig nincs megnyugtató válaszunk, gyakorlatilag is működő feleletünk. A szerelem kiszakít bennünket természetes életviszonyainkból, s így megszabadít bennünket a felelősségtől is, mely a szeretni tudás lényegi feltétele, szükségképpeni velejárója. Szeretet, barátság kizárólag csak emberek között lehetséges, hiszen független a nemi identitás sajátosságaitól, testünk milyenségétől! A szerelemben meg épp fordítva: a test kap benne főszerepet, férfi, vagy női mivoltunk válik így meghatározóvá, uralkodni fog lelki, szellemi tartalmainkon.
Kik is vagyunk hát voltaképpen? Azok, akik a vágyban ismernek önmagukra, vagy azok, akik a felelősségben találnak saját életerejükre? Kibékíthető-e ez az ellentét test és lélek között, vagy állóháborúnak kell dúlnia közöttük mindörökre?
Táncszínházi előadásuk ezeket a kérdéseket nem megválaszolni hivatott, hanem feltenni. A tánc különösen alkalmas erre, hiszen a ritmikus mozgás kizárólag test és lélek harmonikus viszonyán, együttműködésén alapulhat csak, nélkülözhetetlenek egymás számára, békére vannak imígyen kárhoztatva…!